Külön utakon
Minden új elméleti irányzat születését heves viták övezik. Mivel a filozófiai praxisok elég fiatal tudományágnak számítanak, aminek egy friss bimbója csupán a Filoterápia, így esetünkben sem volt ez másképpen.
Nikolettával a közös munkát a közös szellemi alapok biztosították. Míg én első sorban filozófia területéről közelítettem meg az életvezetést, ő első sorban pszichológiai szemlélettel viszonyt a kérdésekhez. Mindkettőnknek megvan a szükséges rálátása a másik területéhez, hogy aktív és építő viták során fejlődhetett a filoterápia az első két évében.
Azonban a kezdeti közös pontok és nézetek felfedezését követően egyre inkább felszínre kerültek a különbségek is. És bár Nikolettát továbbra is remek pszichológusnak tartom, - Achenbach nyomán – a filozófiai praxis nem álfilozófiai bújtatott pszichoterápiás koncepció. Ezek az elméleti vitás kérdések végül a mostani helyzetbe torkolltak. Mivel az ellentmondásokat nem tudtuk feloldani, így helyesebbnek bizonyult az együttműködés helyett a saját utainkat követni. Nem gondolom, hogy bármelyikünk téved – pusztán másként látunk dolgokat.
Remélem siker övezi majd Nikoletta további munkásságát is és hasznos segítsége lesz a hozzá fordulóknak.
Plato Not Prozac! - Platón vagy Prozac?
Mielőtt kizárólag a filozófiára támaszkodnál problémád megoldásában, meg kell győződnöd arról, hogy ez megfelelő számodra. Ha zavar, hogy egy kavics van a cipődben, nincs szükséged tanácsadásra – ki kell venni a követ a cipődből. Beszélhetünk arról, hogy kavics van a cipőben, de ettől nem fog kevésbé fájni a lábad. Nem számít, hogy a terapeuta empatikus hallgatóság-e, vagy hogy milyen irányzattal azonosul. Arra utalok, hogy vannak olyan problémák, amelyek fizikai vagy pszichikai eredetűek, ezekhez természetesen orvosi vagy pszichiátriai segítség szükséges. Vannak, akiknek Platón, míg másoknak a Prozac nem használ. És vannak, akiknek előbb Prozacra van szükségük, aztán Platónra, vagy egyszerre mindkettőre.
Sokan próbáltak már más terápiás formákat is azok, akik a filozófiai tanácsadókat keresik, de néhány kérdésben nem találták végső soron kielégítőnek a megtalált válaszokat. A pszichológiai vagy pszichiátriai kezelések kárt is okozhatnak, ha a problémák gyökerei filozófiai eredetűek és a szakember ezt nem látja meg. A kétségbeesés érzése támadhat fel, ha úgy érzed, hogy senki sem képes segíteni a problémádon, hogy nem hallgatnak-, vagy nem értenek meg. A nem megfelelő terápia (jobb esetben) időpocsékolás de rosszabbodhat is tőle a helyzeted.
Sokan akik először pszichológiai tanácsadásban vettek részt, azért fordulnak filozófiai tanácsadóhoz, mert úgy érzeték, az önmagában nem elég. A múltad meghatározza a körülményeidet, az ismereteid azt, hogy hogyan tekintesz a dolgokra. A múlt vizsgálata hasznos lehet. A pszichológiai működésed megértése segíthet a saját filozófiád gondozásában. Mindannyian vállunkon hordozzuk saját pszichés hátizsákunkat, de a filozófiai tanácsadásnál néha félre kell tenni azt. A cél olyan könnyen utazni, amennyire csak lehetséges! Ismerni önmagad – ez a cél másként értelmeződik a pszichológiai és a filozófiai tanácsadásban - ez nem arról szól, hogy úgy kell ismerned magadat, mint egy enciklopédiát. Rágódni minden részleten – ez inkább nehezíti, mint könnyíti a terhedet.
Sokaknak, akik irtóznak a pszichoterápia gondolatától, számukra a filozófiai praxis vonzó és elfogadható alternatíva lehet, ha beszélgetni szeretnének valakivel a gondolataikról és világlátásukról. Attól még, hogy a pszichoterápia számodra nem járható út, ha kíváncsi, spekulatív, töprengő, analitikus és megértésre törekvő ember vagy, akkor profitálhatsz a filozófiai tanácsadásból. Igazából bárki, aki nyitott gondolkodású, kész arra, hogy vizsgálat alá vesse az életét, amit minden filozófus céljának tekint.
Megkésett válasz Roquentinnek
Hosszú hallgatás volt a blogon ismét. És ez a beállt csend most nem sok jót takar. Küzdünk befelé-kifelé egyaránt. Le is amortizálódtunk kissé pedig nem kerültünk még ki a gödörből egészen… De most a Bölcsész Napokra való meghívásunk ismét öntött belém egy adag lelkierőt. Így egy régi adósságom törlesztem most.
Bevezetésül el kell mondjam, hogy amikor az egyetemválasztás előtt álltam, még az írói pályával kacérkodtam. És bár volt egy év filozófiaoktatásban részem a gimnáziumban, az még ízelítőnek is kevésnek bizonyult. Akkoriban azt gondoltam, a filozófia olyan nagy, titkos és végső igazságok tárháza, amiről érdemes lesz majd írni.
Szerencsére tévedtem. A filozófia nem igazságokat oszt, hanem igazságokat kínál. Ezek közül a kimunkált igazságok közül lehet kiválasztania a gondolkodónak azt, ami megfelel a saját tapasztalatainak. Azonban a filozofálás nem egy passzív, befogadó folyamat, véleményem szerint inkább kapcsolatba kerülés a filozófusok gondolataival, amiket a saját képünkre formálhatunk.
Roquentinnek messzemenően igaza volt abban, hogy Platónt nem sikerült megcáfolni. Természetesen születtek kritikák, de – ahogy Fichte írja az empirizmus és az idealizmus összehasonlítása kapcsán – a nagy filozófiai rendszerek nem tudják közvetlenül megcáfolni egymást, „mert vitájuk az első, másból már nem levezetett alapelvekről folytatott vita: bármelyikük cáfolja a másik alapelvét, ha az övét elismerjük, mindegyik tagadja a másik összes állítását, és egyetlen közös pontjuk sincs, ahonnan kiindulva megérthetnék egymást és egyesülhetnének. Ha esetleg egyetértés van köztük, egy tétel szavaira vonatkozólag, akkor is mindegyik más értelemben veszi azokat.” Kissé egyszerűsítve: a filozófiai igazságok azért nem tudják megcáfolni egymást, mert "elbeszélnek egymás mellett". Ennek ellenére a cáfolatok segíthetnek a belső ellentmondások kiküszöbölésében és a minél pontosabban kidolgozásban.
Ezen a ponton azért érdemes kitekintenünk Kurt Gödel számomra megrázó és meggyőző tételeire, amely szerint, ha egy vonatkozási rendszer ellentmondás mentes, akkor azon belül feltehető olyan kérdés, amely a vonatkozási rendszerben megválaszolhatatlan. Gödel rámutatott, hogyha minden kérdésre meg kívánunk felelni, szükségszerű a vonatkoztatási rendszerek váltogatása.
Ez a gondolat kiemelten fontos a filozófiai praxisok szemszögéből. A modern értelemben vett filozófiai praxisok nem egy „iskola” álláspontját képviselve közelítik meg a hétköznapi gondokat (bár tagadhatatlan, hogy a praxist végző filozófusnak mindig is lesznek preferenciái), hanem a filozófiai bölcselet gazdag hagyományából aktualizálja a releváns tételeket. Azaz nem a filozófiát kínálja, hanem filozófiai nézőpontokat. Ebben a blogban természetesen jobban érezhető saját világlátásom, ez a blog egyik fő célja is.
Nem tudok egyet érteni Roquentin azon megállapításával, hogyha nincs eleve rend a világban, akkor annak elemeit nem is tudom valamilyen elv alapján rendezni. Annyira más a világlátásom, hogy remélem, pontosabban is kifejti majd, mire gondolt, ha e megkésett válasz nem szegte még egészen kedvét. Addig is egy egyszerű példával próbálom alátámasztani meglátásom.
Ha kinézek balra, az egyik könyvespolcomat látom. A legnagyobb káosz a két alsó polcon van, ahová azokat a könyveket rakom, amiket épp gyakran forgatok. A harmadik alsó polcon a pszichológiai könyvek sorakoznak, méret szerint rendezve. Fölötte is egy sor pszichológia, mellette szépirodalom, mellette kortárs irodalom. A felső polcon a filozófiai könyvek sorakoznak (és két pszichológiai könyv, ami nem fért el lejjebb) középen néhány mesekönyv, végül különböző lexikonok. A témán kívül mindenhol a méret volt a rendezés másik szempontja. De rakhattam volna egészen más elvek alapján is a könyveket. Kiadási évszám szerint (főleg pszichológián belül lenne ennek értelme), vagy a szerzők neve szerint, ne adj isten a borítók színei alapján, ha mondjuk az esztétikusság lett volna a fontos számomra. Az elemek közt nincs lényegi összefüggés (kivéve talán a Hét évszázad magyar versei közt, amely egy összefüggő sorozat…). A polcon is sorakozhatnának más elemei a témáknak.
Persze nehezebb dolgunk van, amikor a könyveknél kevésbé konkrétabb elemeket kell egységbe rendeznünk. Ilyen például az életünk is, a gondolataink, érzéseink. A rendezőelvek is rejtettebben vannak jelen. Úgy vélem hasznos lehet, ha valaki segít feltérképezni ezeket a rendező elveket és más szempontokat is felmutat. Ezzel kapcsolatban elég lesz annyira rákérdeznem, hogy Roquentin érezte-e valami hasznát a saját életében annak, hogy filozófiával foglalatoskodott?
Egyet értek azzal, hogy (főleg a mai eszmeforgatagban) nehéz megkülönböztetni az ócska szofisztikát a valódi filozófiától. Remélem, bejegyzéseink és a kommentek továbbra is segíteni fognak ebben mindenkit! :)
Bűn-tudatban
Ha már húsvét, (ez úton Kellemest és/vagy áldottat minden kedves Olvasónak), úgy gondoltam, mára egy vallási fogalmakhoz közelebbi esetbemutatást írok le. D.-vel közös munkánk során "oldalágról" egy igen erős bűntudat került a felszínre.
Édesapja és édesanyja közt a viszony sok éve megromlott, amit édesanyja nehezen viselt, pszichiátriai és gyógyszeres kezelésre szorul. Bár a család erről sosem beszélt nyíltan, D. úgy vélte, azért nem váltak el, mert ő megszületett. Édesanyja állapotáért is magát okolta.
A terápia ezen részén a bűntudat és a felelősség kérdését vizsgáltuk meg.
A keresztényi eredethez visszanyúlva elkülönítettük a „bűnösség tudatából” és a „bűn-tett”-ből fakadó fakadó bűntudatot. K. nem volt vallásos személy, azonban az elvi szintre való kilépés mentesíteni tudta a kérdéshez való érzelmei alól. Számára az eredendő bűn igazságtalan – és ez által elfogadhatatlan volt. Úgy vélte, csak a rossz cselekvést büntetése volt jogos.
A vallás után a szándékos és szándéktalan cselekvés felé próbáltam meg kilépni (vélhetően a születés a gyermek részéről nem szándékos cselekvés), azonban itt a kliens felfogása szerint a szándéktalan cselekvés is ha kárt okoz, akkor büntetendő (például egy kutya megkötésének elfelejtése). Ebben a gondolkodási struktúrában tehát egy gyerek születése ugyan úgy büntetést érdemelne, azaz a bűntudatának érzése jogos lenne, így másik úton közelítettem. Megállapítottuk, hogy egy cselekvés csak akkor érdemelhet büntetést, ha lehetőség lett volna másként is cselekedni. Mivel ismertem gondolkodását a téren tudtam, hogy nem determinisztikus világképben gondolkodik, és nem hisz a születés előtti létezésben sem, rákérdeztem, hogy lett-e volna más választása, mint megszületni. Ezt a nézetet elutasította. A bűntudat érzését kikezdtük ezzel. Azonban még mindig a mostani állapot okozójának érezte magát, ezért az okság kérdését is megvizsgáltuk. Tovább erősítettem azt a vonalat, hogy meglehet, hogy okként szerepelt a család összetartásában, de éppolyan passzív szereplőként (tárgyiasítva), mint például az akkor vásárolt, ám rossz állapotú családi ház, ami akkor tájt a család anyagi helyzetét is jelentősen rontotta. Ezek után megvizsgáltuk a felelősség kérdését. Elfogadható volt D. számára, hogy a szülei ott és akkor, a szerintük legjobb lehetőséget választották (az együtt maradást), pedig választhatták volna a külön válást is. Ezzel együtt elfogadta azt is, hogy az együtt maradás a szülei döntése volt. Majd „zártam” az érvelés vonalát azzal, hogy ráismert, olyan dologért próbál felelősséget vállalni, ami nem az ő felelőssége volt és van, és bűntudatával egy nem általa elkövetett bűnt büntet. Mivel elfogadta, hogy az ott és akkorban a lehető legjobb választás mellett döntöttek, ezért a büntetés is okát vesztette. A bűntudatból felszabadult, átértékelte önmagában a szülei döntését, képes volt új aspektusokat bevonni a gondolkodásába. A bűntudat elmúlása első sorban az édesanyjával való kapcsolatán javított, édesapjára továbbra is neheztelt az édesanyja mostani állapota miatt, azonban felé is kissé nyitottabbá vált. Az apjához fűződő viszony rendezése már egy másik történet lenne.
Plato Not Prozac! - Gyakorlati filozófia
A gyakorlati filozófia viszonylag új, de gyorsan növekvő területe a filozófiának. A filozófiai tanácsadás mozgalma az 1980-as években bontakozott ki Németországban, Gerd Achenbach vezetésével. Észak-Amerikába 1990-es években kezdte meg térhódítását. Bár sokak fejében a „filozófia” és a „gyakorlat” két különböző fogalom, amit nem lehet összekapcsolni, a filozófia mindig is eszközökkel szolgált arra, hogyan éljük mindennapi életüket. Amikor a piacon Szókratész fontos kérdések megvitatásával töltötte napjait, vagy amikor Lao Ce feljegyezte tanácsait arra nézve, hogyan kövesd az Utat, hogy sikeres lehess, miközben elkerülöd a bajokat, akkor eszméiket hasznosították. A filozófia eredetileg nem egy akadémiai tudomány, hanem egy életmód – egy olyan tudomány, amit nem csak tanulni, hanem alkalmazni is lehetett. Ám eltelve az elmélet éleslátásával, de gyakorlatból kiüresedve a múlt század környékén a filozófia beköltözött az elefántcsont-tornyába.
Az analitikus filozófia az a szakkifejezés, ami akkor jut eszedbe, ha a filozófiára gondolsz. Ez a filozófia tudományos része. Ez elvontabb és önreferenciálisabb oldala, ami keveset, vagy épp semmit sem mondd el a világról. Ez csak ritkán alkalmazható a mindennapi életben. Ez a fajta megközelítés az egyetemekre való. A filozófia alapjainak minden általános oktatási rendszernek részét kellene képeznie, egy egyetem filozófiai fakultás nélkül olyan, akár egy test fej nélkül. De a legtöbb tudományágban azok a gyakorlati ágak, amelyben gyenge a vizsgálati követelmény. Tanulhatsz egyszerű vagy alkalmazott matematikát, elméleti vagy tapasztalati tudományt. Ameddig egy elmélet lényegében egy tudományterület fejlesztését szolgálja, addig az az elméleti határok közt fog mozogni. Az akademikus filozófia a gyakorlat hátrányára túl nagy hangsúlyt fektet az elméletre. Azért vagyok, hogy emlékeztesselek, hogy a filozófia élő bölcsesség, ami kapcsolatban van a való élettel, és megmutatja, hogyan élj. Ez megelőzi az intézményesített filozófiát, ami olyan, mint egy mentális torna, aminek semmi köze az élethez.
A filozófia vissza fog térni a hétköznapokba, ahol egyszerű emberek értelmezik és használják. Az emberi létállapotokra való időtlen rálátás elérhető számodra is. Mi, praktizáló filozófusok, levesszük a filozófusokat a dohos könyvtári polcokról, leporoljuk, és a kezeidbe adjuk. Valószínűleg be akarod járni ezt a filozófia területét, mielőtt létrehozod a személyes filozófiád. Ez a könyv kulcs lesz a kezedben, hogy, egyedül vagy egy barátoddal biztonságos és élvezetes kirándulással mehess végig az úton.
Ez nem jelenti azt, hogy ahhoz, hogy felhasználd a korok bölcsességét, kell doktori cím, vagy ehhez hasonló cuccok. Végtére is nem kell tanulnod biofizikát ahhoz, hogy sétálni tudj, és nem kell mérnöknek lenned, hogy felverj egy sátrat, és nem kell közgazdásznak lenned, hogy munkát vállalj. Hasonlóképpen nem kell tanulnod filozófiát, hogy eljuss egy jobb élethez. – de tudnod kell használni. Az igazság (és a jól őrzött titka is) az, hogy a filozófiát a legtöbb ember képes használni. A filozófiai vizsgálódáshoz nem kell filozófiai tanúsítvánnyal rendelkezned, csak az elszántságra, hogy megközelítsd a filozófiai kifejezéseket. Nem kell elmenned és fizetned valakinek- kivéve, ha szeretsz tanulni szakmabeliektől – mert egy olyan partnerrel, aki hajlandó rá, vagy akár egyedül is, megtanulhatod otthon, egy kávézóban vagy egy plázában, vagy bárhol.
Mint filozófiai tanácsadó, a klienseim érdeklődését támogatom. A munkám az, hogy dialógusokon keresztül megértésék a klienseim, milyen problémákkal néznek szembe, annak érdekében, hogy osztályozva a probléma elemeit és következményeit, megtalálják a legjobb megoldást. Egy olyan filozófiai megközelítést, ami kompatibilis a saját gondolkodásukkal és amely még összecseng a bölcselet nagy múltú elveivel, ami segít nekik eljutni az erkölcsösebb és hatékonyabb élet felé. A kliensekkel a hitrendszerük meghatározásán dolgozom (és a nem hasznosaknak ítélteket eltávolítjuk) és felfedezünk az értékek és az erkölcsök egyetemes kérdéseit. Együtt dolgozva ezzel a könyvvel megtanulhatsz az igazi valód szerint élni, és segíteni másoknak is ugyanebben.
A legtöbb kliens megnyugvásért jön hozzám, hogy a tetteik összhangban vannak-e a világnézetükkel és segítek felhívni a figyelmüket a következetlenségeikre. A filozófiai tanácsadás fókuszában a jelen áll, - és kitekintés a jövőre - és nem pedig a múlt, mint a legtöbb pszichotreápiás megközelítésben. A másik különbség a pszichoterápiákkal szemben, hogy általában a filozófiai tanácsadás rövid távú. Néhány kliesem csak egy alkalommal látom. Tipikusabb, hogy egy-két hónapig havonta néhány alkalommal találkozom valakivel. A leghosszabb konzultációm körülbelül egy évig tartott. Bár néha egy egyszerű aformizma képes átvágni egy gordiuszi csomót, a filozófiai tanácsadás több, mint egyszerűen megtalálni a problémákhoz tartozó filozófiai hangzású nyelvezetet. Ez a dialógus, maga a gondolatok cseréje, ez az, ami terapikus. Ez könyv megadja mindazokat az információkat, amivel tisztázni tudod személyes filozófiád, olyan jól, mint egy idegenvezető, amely megmutatja, hogyan vezesd a gondolkodásod, vagy egy dialógust a barátoddal. Megmutatom neked, hogyan legyél elég mélyenszántó ahhoz, hogy átgondolj minden lehetőséget, és hogyan tudsz elég körültekintő lenni ahhoz, hogy a legjobbat válaszd!
"Te" és Gadamer
A napokban találtam egy figyelemre méltó cikket Bakos Gergely OSB által szerkesztett Teória és praxis között, avagy a filozófia gyakorlati arcáról c. könyvben. Ez a bejegyzés most Patsch Ferenc (bár erősen gondolkodtam, hogy el merjem-e árulni előre a címét, de bátraké a szerencse) „A személyközi kapcsolatok gadameri modellje: A „Te” hermeneutikai tapasztalata” írását mutatja be, itt-ott saját gondolatokkal megfűszerezve, mindhárom lelkes olvasómnak, akit nem riasztottak még el a fenti sorok.
A Másiknak (vagy Te-nek) három hermeneutikai megtapasztalását különíti el Gadamer. Az első a közömbös autonómia. Ennek jellemzője, hogy a szemlélő kitapasztalja az emberekben meglévő tipikus viselkedési mintázatokat, és ez alapján jósolja meg a viselkedést, eltekintve annak minden egyedi vonásától. Hétköznapi értelemben a pénztáros kisasszonytól azt várjuk, hogy végig huzigassa az áruinkat a gép előtt, a bkv ellenőrtől pedig, hogy megnézze a menetjegyeinket. Zavar támad bennünk, ha ezen tevékenységiek során a hölgy elkezdene mesélni az életéről, vagy ránk szólna az ellenőr, hogy „Szevasz, milyen rég nem láttalak! Nem emlékszel? Én vagyok a Béla a b-ből…”. Mindkét fenti esetben kitörnének a nekik (pontosabban: ezeknek – mivel ez a forma tárgyiasít.) fenntartott hermeneutikai tapasztalásmódból, és mint személyek próbálnának velünk kapcsolatot teremteni. Amire valljuk be, nincs igényünk.
Azonban a pszichológián belül is ott lehet ez a közömbös autonómia, ami azért zavarba ejtő. Persze, próbálják lenevelni róla a lelkes egyetemi hallgatókat, de amit kitoloncolnának az ajtón, az a „tudományosság” ablakán mászik vissza. A tudomány igyekszik kizárni minden szubjektív mozzanatot, mert az belezavarhat a szép tiszta (objektív?) eredményeibe. Úgy tesz, mintha kizárhatná saját kulturális, személyes és tudományos előfeltevéseit. Pedig ez nem megy, mert megértésünk ezen dimenziók mentén mozog, e nélkül semmit sem tudnánk értelmezni. A Másik megértése helyett, kívül maradva annak szubjektív mozzanatain csupán „vizsgálódik”, és ezzel ellehetetleníti a lényegi kommunikációt.
Ez a tapasztalásmód működik abban is, amit mi „címkézésnek” szoktunk nevezni. Ennek tipikus megjelenése, amikor egy jelenség (viselkedés, érzelem, gondolat) megjelenését a szak(barbár-)ember egy betegségcímkéből értelmez. Kissé kisarkítva: egy kisgyerek azért rosszalkodik órán, mert hiperkatív-figyelemhiányos, és meg sem fordul a fejében, hogy netán gyors felfogásának köszönhetően szimplán unja az órát.
Az önközpontú paternalizmus már a másikat személyként, egyediként fogadja el, de csak a saját értelmezési horizontján keresztül igyekszik megérteni a Másikat – és ezzel már eleve célt téveszt. A megismerés látszatát kínálja, de a másikat már eleve ismertnek veszi, úgy gondolja, jobban ismeri a Másik igényeit. Gadamer szerint ilyen például a gyámkodásban meglévő alárendelő viszony a nevelő és a nevelt közt. De a segítő foglalkozást űző emberek is állandóan ki vannak téve ennek a kísértésnek, hogy jobban ismerjék a Másikat önmagánál, ez által célt és értelmet határozzon meg kliense számára. Az önmegértés előmozdítása helyett a segítők így bezárulnak egy diagnosztizáló, monologikus beszédhelyzetbe a dialógus elérése nélkül.
Mivel itt alá és fölérendelt viszonyról van szó, ezért a függés kölcsönös. A segítő nem lehet önmaga, ha nincs, akin segítsen. A terapeuta tehát ugyanúgy függ a kliensétől, mint a kliens a terapeutájától. Ez megjelenhet például a végeláthatatlanra nyúló nyílt végű terápiáknál – a terapeuta nem tudja elengedni kliensét, akinek lényegi szüksége már nem is lenne rá –főleg ha a kliens autonómiáján, és nem a függőségi viszonyának megszilárdításán munkálkodna.
Ahogy Gadamer írja: „a kölcsönösségnek ez a dialektikája, melynek minden Én-Te viszony alá van vetve, az egyes egyén tudata elől szükségképpen rejtve marad.” Érdekes alátámasztásul hozza a szerző Eric Berne tranzakcióanalízisét, vagy épp a társfüggőséget.
A kölcsönösség dialektikájában „Az embertársi viszonyban... az a cél, hogy a Te-t, mint Te-t valóban tapasztaljuk, azaz igényét ne eresszük el fülünk mellett, s engedjük, hogy mondjon valamit magáról. Ehhez nyitottságra, van szükség… Ha nincs ez a nyitottság egymás iránt, akkor nincs igazi emberi kapcsolat. Az egymáshoz tartozás egyúttal mindig azt jelenti, hogy hallgatni tudjuk egymást.” (Gadamer - Igazság és módszer)
Az önmagunkra való nyitottság során fel kell ismernünk végességünket, és előítéleteinket. Így válik lehetségessé az előítéleteink megkérdőjelezése, ami által nyitottá válhatunk új tapasztalatokra: így nyitottá válunk a Másik aspektusára is. E nélkül a szűrőnk csak olyan tapasztalásokat fog átengedni, amik megerősítik előzetes elképzeléseinket és fogalmainkat. Bár soha nem tudunk egészen kívül helyezkedni önmagamon (azaz mentesülni előítéleteinktől), ám a nyitott dialógus alkalmassá tesz minket, hogy a másik előítéletei nézőpontjából próba alá vessük saját előítéleteinket, és kiszélesítsük horizontunkat. Ez valahol azzal kezdődik, hogy a terapeuta nem felejti el: meglehet, kliense jobban látja a dolgokat, mint ő. Mivel sosem tudok a saját előítéleteimen kívül helyezkedni, és belelépni az ő előítéleti gyújtópontjába, ezért helyesebb a „megértés” helyett „együtt-értésről”, vagy egyetértésről beszélni. Az egyetértés mindig egy külső tárgy köré szerveződik (terápiás helyzetben ilyen lehet maga a gond, ami a terápiás beszélgetést aktualizálta). A cél tehát egy adott dologban konszenzusra jutni.
u.i. Igen, az első bekezdésben a „mindhárom megmaradt olvasóm” irónia volt, gyakorlati bemutatása a közömbös autonómiánk! :)
Plato not Prozac! - Személyes filozófiánk
Mindenkinek van életfilozófiája, de kevesen vannak olyan kényelmes és előnyös helyzetben, hogy üljenek, amíg össze nem rakják a darabkáit egy egésszé. Úgy gondoljuk, hogy ez egy életen át tartó folyamat. A tapasztalat remek tanítómester, de szükséges, hogy felismerjük tapasztalatink értelmét is. Ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket a világban, kritikai gondolkodásra van szükségünk, és össze kell illeszteni egy teljes képpé a tipikus mintázatainkat. Problémáink hátterében gondolkodási rendszerünk áll, ezért hasznos megismerni gondolkodásmódunkat, és gyakorolni a kívül helyezkedést. A személyes életfilozófiánk megértése segíthet bennünket a problémáink megelőzésében és kezelésében. Te is meg tudod változtatni a gondolkodásod annak érdekében, hogy megoldj egy problémát! Ez a könyv megmutatja, hogy csináld.
A jelenlegi hírneve ellenére a filozófia nem érthetetlen, unalmas, félelmetes tudomány. Azoknak a szövegeknek a többsége, amit az utóbbi időkben írtak, biztosan beleesik egyik-másik fenti kategóriába, de lényegében a filozófia azokat a kérdéseket tanulmányozza, ami minket is foglalkoztat: miért vagyok itt? Mi az élet értelme? Milyen a jó élet? Mi a jó? Miért kellene egyáltalán helyesen cselekednem? Ezek nem egyszerű kérdések, és megfelelni sem könnyű rájuk. Két ember nem fog automatikusan ugyanarra a válaszra jutni. De mindannyiunknak van egy sort elve, ami alapján gondolkodunk, függetlenül attól, hogy ezekkel az elvekkel tisztában vagyunk-e vagy sem.
Nagyszerű dolog, hogy a történelem legbölcsebb emberei kirajzolják előttünk mindazt, ahogy évezredek alatt ezekről a kérdésekről gondolkodtak, rálátást és útmutatást hagyva hátra számunkra. De a filozófia személyes dolog – mindenkinek a „saját maga filozófusának” kell lennie. A filozófia világából tanuld el mindazt, ami számodra hasznos, de amikor elérsz idáig, saját magadnak is át kell gondolnod a dolgokat, hogy dolgozni tudj magadon! A jó hír az, hogy megfelelő ösztönző erővel egyedül is eredményes lehetsz!
És hol találsz ilyen ösztönzést? Kezdésnek itt van ez a könyv. A „Prozac helyett Platón!” a filozófiai tanácsadás esszenciáját kínálja fel számodra. Praktizáló kollégáimmal együtt nem számítunk akadémiai értelemben vett filozófusoknak. Bár a legtöbbünknek van tudományos fokozata, egyetemen tanítunk, írunk cikkeket, de ennél többet is teszünk: egyéni- és szervezeti tanácsadást, csoportvezetést kínálunk. Fogjuk a filozófiát és kiemeljük a hipotetikus és teoretikus kontextusából és azt a mindennapi személyes, társadalmi és szakértelmet igénylő problémákra alkalmazzuk.
Ha eljönnél megnézni, mivel foglalkozom, valószínűleg éppen megvitatnám, hogy Kierkegaard hogyan birkózott meg a halállal, vagy azt, hogy Ayn Rad’s miként gondolkodott az önzőség erkölcséről, esetleg Arisztotelész tanácsát mutatnám be, hogy törekedjünk mindenben a mértékletességre és az okok keresésére. Épp az I Ching (Változások könyve) a döntéselméletéről, vagy Kant kötelességetikájról beszélgetnék. A személyes gondoktól függ, hogy mely filozófusok mely gondolataihoz tudnak könnyen csatlakozni az emberek. Egyesekhez Hobbes autoritatívabb, míg mások számára Lao Ce intuitívabb megközelítésére fogékonyabbak. Az által, hogy gondolkodásukat mélységében megismered, rálátást nyersz saját életfilozófiádra, és azt tisztában tud majd megfogalmazni. Én egy olyan vezető szerepét játszom, aki segít előcsalogatni és rávilágítani a gondolkodásmódodra és meglehet, hogy néhány új szempontot is javasol számodra.
A filozófia segítségével azon dolgozunk, hogy egy olyan mélyenszántó és maradandó módszert találj, amivel szembe tudsz nézni a mostani és az elkövetkező helyzeteiddel. A szemlélődésben és nem a gyógyszerekben fogsz rátalálni a valódi lelki békére. Ehhez szükséged van tiszta, éles gondolkodásra, de ez nem az égből fog az öledbe pottyani!
Az élet stresszes és komplikált, de neked nem kell idegesnek és összezavartnak lenned. Ez a könyv az emberi lét mindennapos problémáival foglalkozik. Különösen akkor vagyunk sebezhetőek, ha kevés a hitünk vagy a meggyőződésünk, mint sokaknak, akik úgy érzik, hogy nem találnak mindenre választ a vallásban és a tudományban. Amint a vallás háttérbe szorult, ahogy tudomány fejlődött és ahogy a jelentések módosultak, úgy nyílt egyre mélyebb szakadék alattunk. Legtöbben közülünk nem is látják a szakadékot, amíg bele nem esnek. Az egzisztencialista filozófusok mélyen alászálltak ebbe a szakadékba, de kiszabadítani belőle senkit sem tudtak. Össze kell hát gyűjteni a filozófiai iskolák gyakorlati tanácsait, hogy megtalálhasd a saját kiutad! A filozófia visszaszerzi az elvesztett jogosultságát arra, hogy egy hasznos segítség legyen a körülöttünk lévő világ megértésében, gyorsabban megválaszolva az élet nagy kérdéseit, mint a korábban a teológiai vagy a tudomány. Bertrand Russel úgy határozta meg a filozófiát, mint „közbülső láncszem a teológia és a tudomány között…. Egy Senki Földje, mely szabadon támadható mindkét oldalról.” De az érem másik oldala az, hogy a filozófia ki tudja rajzolni mindkét oldal erősségeit, anélkül, hogy dogmákba, vagy más gyengeségekbe ütközne.
Ez a könyv úgy mutatja be az világ filozófiai irányzatait és különböző korok legnagyobb filozófusait, hogy megmutatja neked, hogyan fogalmazd meg az életedben a fontos kérdéseket. Olyan problémákkal foglalkozik, amelyekkel mindegyikünk szembenéz: a szeretteinkkel való kapcsolatunk kezelése, az erkölcsös élet, a halállal való szembenézés, a karrier váltások, az értelem vagy a cél megtalálása. Természetesen nincs mindenre megoldás, de akkor is „meg kell birkóznod” az életeddel és kezelned kell a problémát valahogy. Akárhogy is – megküzdés, vagy megoldás – ez a könyv vezetni tud téged. Ez a könyv inkább az idő által tesztelt bölcsességet ajánlja számodra, amelyek kifejezetten arra termettek, hogy hozzásegítsenek a teljességhez, és integritáshoz az élet kihívásaival szemben, mint a felületes New Ageses, vagy a patológiaorinteált pszeudomedikális megközelítést.
Cím nélkül
Amikor édesanyám kislány volt, az egész nagycsalád egy városban lakott, olyan sokadágú rokonokkal egyetemben, aminek én ma a nevét sem értem. (Ismerős például bárkinek is az „ángyomasszony” kifejezés?) Mire felnőtt, külön városokba szakadt testvérével. Elnézem az én felnövő generációmat. Ki Londonban van, ki Dubabian. Unokatesóm például Amerikában. Futurista túlzással élve, gyermekeim talán planétákon osztoznak majd, unokáim galaxisokba szóródnak.
A növekvő távolsággal hatványosan növekszik az emberek közötti személyes tér is. Még inkább hasadék, amit egyre nehézkesebb átívelni. És ezen valójában nem segít a távközlés csodája sem, sőt, csak tovább ássa az árkokat.
Mostanában elkezdett hiányozni néhány régi ember, jól jelezve, van mit változtatni a jelenem. Jó dolgában az ember sokkal kevésbé keres a múltból viszonyítási pontokat. De most sorra merülnek fel a múlt sötétjéből arcok: Mi lehet X-szel, Y-nal, hát Z-vel? Bejött vajon nekik a külhon? Előkerestem Kundera Nemtudását.
„Visszatérés görögül nostos. Algos szenvedés. A nosztalgia tehát szenvedés attól, hogy hiába vágyunk visszatérni. Ezt az alapfogalmat a legtöbb európai jelölheti a görög eredetű szóval (nostalgie, nosztalgia) vagy a nemzeti nyelvben gyökerező egyéb szóval… A spanyol anoranza az anorar igéből jön, emez pedig a katalán enyorar-ból, amely a latin ignore („nem tudni”) szóból ered.”
Páran mostanában tervezik az indulást. Akadnak, akik azt mondják, végleg kinn maradnak. Igaz őket nem sok minden kötötte ide.
Néhány ismerősömnek pár év után elege lett a Külföldből. Mások az emberek, mások a szokások, nem lehet egy jót beszélgetni. Nincsenek gondközösségben a környezetükkel. Magányosak. És a magány hazahajtja őket. De itthon ugyanúgy nincs munka, vagy ha akad is, hát a fizetés messze alulmúlja a külföldi életszínvonal lehetőségét. Már kifelé éppúgy vágynak, mint kintről majd haza.
Emlékezetünk törtrészét raktározza valóságunknak. Ráadásul koherenciára is törekszik, ezért torzít. Könnyebb vagy csupa jó dologra, vagy csupa rosszra emlékezni egy dolog kapcsán. Ha valamit/valakit szeretünk, megmaradnak jó emlékeink, a rosszak pedig kacattá nyilvánítva a tudatalatti süllyesztőjében tűnnek el.
Azoknak, akik itthon maradnak, a jelen tapasztalatai éberebben tartják emlékezetüket. Árnyaltabb képet őriznek. Míg mások, kiszakadva a tapasztalat folytonosságából, egy a nem létező, ám idilli környezetbe vágynak vissza. Volt főbérlőm gyereke Amerikában él. Minden évben tervez hazajönni. És szíve szakad meg, hogy nem sikerül – a jelen tolakodó problémái elviszik folyton a félretett pénzt. Ez a rendszeresség elgondolkodtat arról, hogy vajon valós-e még a hazatérés vágya, vagy pusztán az érzelmek éves színjátékáról van-e szó, ami ébren tartja a nosztalgiát?
De visszatérve a felmerülő arcokra: ha nosztalgiánk nem édesen-fájó, pozitív érzelem, mint például a „saudade”, akkor a legjobb orvosság Nem-tudás megszűntetése. De nincs itt egy mélyebb probléma is? Hiszen a pár éve kinn lévő emberek is zűrzavarba csöppennek, amint hazatérnek. Szél Kálmán már a Moszkva tér, hogy csak egy példát említsek. Az elvágott múltnak nincs a jelenben zökkenőmentes folytatása. Akik hiányoznak, mára már idegen emberek… De mégis, néhányuknál a közös múlt is elég összekötő kapocs, hogy kíváncsi legyek a jelenükre is.
(És majdnem mindentől függetlenül egy dal mindenkinek. Csak mert tegnap színházban voltam. És jó volt… Megint csak…)
Plato not prozac! 1
Nemrégiben sikerült végre megszereznem Marinoff Platon not Prozac könyvét. Nekem itt-ott kicsit „amerikáns” ízű a szöveg, de a témában elég alapkönyvről van szó, ezért szándékom szerint néha közlök belőle részeket. Íme az első:
„Egy fiatal nő a mellrákja kapcsán konfliktusba keveredik az anyjával. Egy középkorú férfi karrierváltáson gondolkodik. Egy protestáns nő, akinek a lánya hozzáment egy zsidó férfihoz, a fia pedig egy muszlin nőt vett feleségül, most tart az esetleges vallási konfliktusoktól. Egy fiatal pár boldogan él, de csak az egyikük szeretne gyereket vállalni. Egy négy fiát egyedül nevelő mérnök fél bejelentetni az általa felfedezett hibát egy nagy volumenű projectben, mert az az állásába kerülhet. Egy nő, akinek mindene megvan – szerető férj, gyönyörű ház, jó karrier – mégis az értelmetlenség érzésével küzd. Amikor áttekinti saját életét, fölteszi a kérdést: tényleg csak ennyi lenne az egész?
Ezek az emberek professzionális segítséget keresnek problémáikra. Egy szép napon betérnek egy pszichológushoz, vagy pszichiáterhez, szociális munkáshoz, házassági tanácsadóhoz, hogy segítsenek a „mentális betegségeinken”. Netán a valláshoz fordulnak útmutatásért és morális tanácsért. És valóban segítséget is kapnak: analizálják a gyermekkorukat, a viselkedési mintázataikat, antidepresszánsokat írnak fel nekik, vagy beszélgetnek velük az eredendő bűnről és az isteni megbocsátás szeretetéről, miközben nem jutnak el a problémáik gyökeréig. Vagy bejelentkeznek egy hosszadalmas nyílt végű terápiára, aminek a fókuszában a betegség diagnoszitzálása áll, mintha a gondjuk egy tumor lenne, amit ki lehet metszeni. Vagy egy tünet, amit gyógyszerekkel kontrolálni lehet.
De van egy másik alternatíva azoknak, akik számára nem megfelelő a pszichológiai, pszichiátriai magyarázat: ez a filozófiai tanácsadás. Ahogy a nagyegyházak egyre kevesebb embernek nyújtanak kielégítő magyarázatot, és ahogy a pszichológia és pszichiátria meghaladja az eredeti érvényességi kereteit (ezzel több kárt, mint hasznot okozva), sokan eljutnak ahhoz a felismeréshez, hogy a filozófia magában foglalja az emberi lét teljes komplexitását: például a logikát, az etikát, az értékeket, a jelentés és az értelem kérdését, a racionalitást, a választások megalapozását krízis- vagy döntéshelyzetekben.
Ilyen szituációkkal szembesülve az emberek úgy érzik, hogy szükségük van átfogó és mély beszélgetésekre, hogy kezelni tudják problémáikat. A filozófiai tanácsadás során kapaszkodót kapnak saját életfilozófiájukhoz, hogy egy olyan szilárdan megalapozott gondolkodási keretre tegyenek szert, amivel később kezelni tudják az új szituációkat is. Dialógusra van szükségük, nem diagnózisokra.
Az emberek egyedül is dolgoznak magukon, de néha segít, ha van egy beszélgetőpartnerük, akik észrevehetnek olyan dolgokat is, amit ők nem, és racionális útmutatást adhatnak. A könyvben található példákkal és útmutatásokkal kész leszel felfedezni a kritikai gondolkodással élt élet előnyeit, ami magában foglalja a lelki nyugalmat, a stabilitást, és a külvilágra való nyitottságot. Ehhez nincs szükség korábbi filozófiai tanulmányokra, nem kell elolvasnod Platón Államát, vagy más filozófiai szövegeket (hacsak nincs kedved hozzá). Csakis szellemi beállítódás-váltásra van szükséged, ami már meg is van azóta, hogy a kezedbe vetted ezt a könyvet.”
Gyermekfilozófia
Ma elkaptam egy szívet melengető történetet a villamoson... De csak nem hagy nyugodni a jelenet.
Egy anyuka az ablakból mutatta a 3 év körüli gyermekének:
– Nézd, Anyu amikor kislány volt, ebben a házban élt.
– És Én akkor hol voltam?
Anyu elneveti magát.
– Te még sehol. Amikor kislány voltam, akkor laktam ott.
– De akkor Én hol voltam?
– Te még akkor nem éltél […]
– De akkor Én hol voltam?
Izzik a kis gyermekhomlok. Szinte látom, ahogy erőlteti az apró neuronok tüzelését. Nem fér be a válasz. Olyan nincs, hogy Ő nem volt. Elképzelhetetlen.
És tényleg, mit is lehetne erre válaszolni is? Olyat, amit még befogad a gyerek hitvilága? Kicsi tündérként egy tavirózsa levelén csücsülve vártad, hogy megszüless? Angyalka voltál az égben? Netán egy öreg bácsi, vagy öreg néni, vagy épp hangya voltál, ha pocsék volt a karmád?
Az Én számára mindig megdöbbentő a végességének a tudata. Így felnőtt fejjel már sokkal inkább a jövőbe vettetve rettegünk: egyszer talán kihuny majd az öntudatunk. Ha nem, akkor Isten jobbján, vagy balján, netán ölében. Vagy hurik közt. Vagy hangyaként, ha pocsék volt a karmánk… Annyira a befejezés köti már le a természetes érdeklődésünket, hogy fel sem tűnik a kezdet abszurditása. Pedig ha a Nemlét elfogadhatatlan, akkor különössé válik a kezdet is. A görögök pontosan tudták, hogy csak annak nincs pusztulása, aminek nincs keletkezése sem. Nem véletlen a reinkarnáció gondolata Platónnál.
Nekem még nem adatott meg az az élmény, hogy lássak kibontakozni egy tudatot, lépésről-lépésre, ahogy növekszik a kisgyerek. Meglehet nincs abban semmi megrázó, hogy az „Én” az időben keletkezik. Látva a szellem felépülését, látszólag érdektelenné válik a probléma. Amikor megszületett, Öntudata sem volt még. Sírt, aludt, és ürített. Sokat. Aztán felépítette énjét. Eszembe jut egy régi tanárom kedvenc monda: „Egy fokozati ontológia keretein belül ez a probléma is felszámolódik.”
De ez nem kielégítő. Hiszen ha elképzeljük az öregkort, jobb esetben láthatjuk lassan hanyatlani az értelmet. Ahogyan felépült, úgy romlott le is. Mégsem megnyugtató. (Persze, van olyan filozófiai érvelés is, ahogy abban sem volt semmi szörnyű, hogy Krisztus előtt 1500-ban nem léteztem, az sem lesz rosszabb, hogy Krisztus után 3500 sem fogok létezni, ergo a halálban sincs semmi rossz…)
Én mondjuk tartom Epiktétosz meglátást: "Miért félnék én a haláltól, hiszen ahol én vagyok, ott nincs halál, s ahol a halál van, ott nem vagyok én." Számomra békítő az elmúlás gondolata, így a keletkezéssel sincs bajom. De mások hogyan adnak számot a keletkezésükről? Kommentben örülnék ám nagyon a véleményeknek…
Schopenhauer szerelmei
Schopenhauer szerelemkoncepciójának taglalásakor nem árt előre bocsátani, hogy gondolkodását alapvetően befolyásolta a keleti filozófia, miközben a nyugati filozófiai tradícióhoz kapcsolódik. Kant alapján azt állítja, hogy a magában való dolog megismerhetetlen, ezért a világ nem más, mint képzet. De az egyén közvetlenül adva van önmaga számára. A cselekvéseink motívumait, mint felismert célokat azonosítjuk. A világot első sorban tehát az akarat irányítja. Az akarat nagy része azonban megelőzi a tudatot, és az ösztönök által a „vak akarat”-ként hat ránk. A szubsztanciális (lényegszerű) akarat tehát szabad és független az egyedi megjelenési formáitól. Ez abból is kitűnik, hogy ha valamilyen konkrét akaratunk célt ér, rögtön egy másik akaratunk lép helyébe. Az akarat tehát állandó törekvés.
A vak akarat alapja az élethez való akarat. Azonban mivel a létakarat örök, ezért elsődlegesen nem a véges egyénhez, hanem a fajhoz kötődik. Az egyén mellékes a faj szempontjából.
Ezen a metafizikai alapokon a szerelem nem szabad választás, hanem kényszerű vágy a faj fenntartására. Azonban minden ember retteg a haláltól. A viszonylagos halhatatlanságát csak az utódok nemzésével érheti el. A szexualitás a léthez való akarat csele folytán az egyén magánügyének tűnik, pedig valójában a faj érdekeit szolgálja. Erre a másnak-tűnésre azért van szükség, mert ha ráismernénk arra, hogy legszemélyesebb magánügyünkben csupán eszközök vagyunk, megundorodva ettől a tudattól felhagynánk a szaporodással.
A nemi ösztön az időben való előrevetítéssel él: a két egyén aktuális viszonyába beleülteti a szaporodás lehetőségét, miközben ezt a potenciát az egyének kiteljesedésének lehetőségét, azaz magánügyként állítja be. Pedig pont ez az önmagunkon való túlmutatás az, „ami mindenütt a nagyság bélyege, s ez adja meg a szenvedélyes szerelemnek azt a fönség jelét, és teszi a költészet méltó tárgyává.”
A szerelem érzésvilága sem az egyénhez méretezett, hanem a fajéhoz: a faj az örök, így csak az képes elviselni az örök fájdalmat, és a végtelen gyönyört is. A szerelem mégis az egyéni lélekbe zárja ezeket a végtelen érzéseket.
Schopenhauer szerint a létakarat csele folytán a szerelem egyrészt transzcendeltált (fajfenntartás), másrészről individualizált nemi ösztön. Az individualizáció a szenvedélyes szerelemmel lép életbe, ahol a faj érdekei helyébe az egyén érdeke lép. A személyes vonzás elve pedig a hiányelv lesz: mindenki olyan párt keres, aki a lehető legtökéletesebben kiegészíti őt. A szenvedélyes szerelemben már nem az utódnemzés, hanem a Másik válik céllá. Így ebben a kielégülés sem válik elégségessé, hanem az érzelem egy konkrét személyhez kötődik. Sajnos azonban Schopenhauer nem kifejezetten romantikus alkat, és nem hisz az „örök szerelemben”. Úgy véli, hogy a szenvedély vagy a gyereknemzéssel múlik el (fölfedve a vonzalom igazi okát, a fajfenntartást), vagy a házassággal. Boldogság nem létezhet a nélkül, hogy a jelen értéket ne kapjon. A házasság azonban a jövő szolgálatában áll, csak addig szerezhet boldogságot, amíg a fajt szolgáló transzcendentálása fennáll, e nélkül csupán csömört szül.
A szerelmesek a nemzéssel reprodukálják az élet minden baját és nyomorúságát. A keleti logika szerint az ellentétek elválasztása pusztán az emberi elme terméke, ami egy magasabb logikai kategóriában egységként jelenik meg. Ezért úgy véli, a szexualitás nem élvezet, hanem szenvedés: hiszen a megélt és megteremtett jóba bele van fonódva mindaz, ami borzasztó. „Az egyén számára az eredendő és lényegi akarat hatalmas támadása nyomán a világ élvezeteit és gyönyöreit ragadja meg, és nem tudja, hogy akaratának ezzel az aktusával megragadta az élet összes szenvedését és kínját is, amelyek – ha megtekinti őket – irtózattal töltik el.” Ebből csak úgy lehet kiszakadni, ha az erotikus kapcsolatot kizárjuk a játékból, és felhagyva a szaporodással, a felebaráti szeretet tesszük meg a párkapcsolat alapjává.
Az igazi szeretet az egoizmus megszűnésével kezdődik, amikor áttörjük a választékot az egyediségünk tudata és a többiek közt. Ekkor válunk képessé észrevenni, hogy az élet szenvedés, és a mások iránt részvétet érezni, sőt, részt venni a szenvedésükben. Ez által eljutunk a teljes lemondásig és akaratnélküliségig, mert már nem kívánjuk megújítani és fenntartani ezt a nyomorúságos állapotot.
Mészáros András: A transzcendencia lehelete – a szerelem időbeliségéről alapján.
Kierkegaard szerelmei
Kierkegaard-t az egzisztencializmus atyjaként tartjuk számon. Előtte a filozófiai gondolkodást a német idealizmus nagy rendszeralkotó filozófiái uralták. Azonban az eszmék minél inkább az általános elvek felé törnek, annál messzebb kerülnek az egyén megragadásától. Egy egyszerű példával szemléltetve: minél pontosabban adok számot a macskáról, mint biofizikai létezőről, annál inkább úgy fogom érezni, hogy ezek a leírások semmi lényegeset nem mondanak el az ölemben doromboló házi kedvencemről.
A filozófia azonban a „metafizikai légvárak” helyett az egyes ember életének bölcseleti reflexiója is lehet. Az egyes ember nem feltétlen ragadható meg általános elvek segítségével, mivel az embernek lényege az életvitelében, a létezésében (egzisztálásában) bontakozik ki. „A tiszta észtudomány tehát csak negatív, és nincs köze az egzisztenciához. Azonban az egzisztencia is a tudomány tárgya lehet.” Kierkegaard ezért súlypontot váltott a gondolkodásában. Az egyes ember különböző létmódjait kezdi vizsgálni. Három különböző létlehetőséget különít el: esztétikai, etikai és vallási stádiumot.
Az esztétikai stádiumban az ember a pillanatnak él. Nem számít számára a múlt és a jövő, életét az érzékletek és az élvezetek töltik ki. Az élet fő vezérlő elve a vágybeteljesítés: mindig azt teszi, amire éppen a legerősebb a vágya. E stádiumot a nem-választás, azaz az elköteleződés teljes hiánya jellemzi. Mivel ezeket az embereket a környezet ingerei, és a belső vágyai határozzák meg, ebben a létmódban önálló személyiségre lehetetlen szert tenni. Az életnek nincs igazán súlya, jelentősége. A személyé válás kezdetét az önmeghatározás jelenti, amikor döntünk arról, hogy mi az, amitől elzárkózunk, és mi az, aminek teret engedünk az életünkben.
Ennek a stádiumnak a jellegzetessége a szenvedélyes erotikus szerelem is. Szimbolikus alakja Don Juan, aki Spanyolországban ezerhárom nőt tett magáévá, azonban mélyebb érzelmi kötődést nem volt képes kialakítani.
A választás a különbségtételen alapul, az elvek alapján történő jó a rossz elválasztásán. Ha ezzel élünk, akkor lépünk át az etikai stádiumba. Az etikai stádiumban azonban nem feltétlen a jót kell megválasztanunk, hanem a választás mellett kell döntenünk. Sok esetben a döntés nem is jelentheti a jobb választását a rosszabbnál, hiszen minden döntés egyben azt is jelenti, hogy elzárjuk magunkat a másik alternatívában rejlő jótól.
A szerelemben akkor beszélhetünk az etikai stádiumról, amikor a cselekvések ős-ösztönösségébe egyre több szellemiség vegyül: a találkozások együttlétekké válnak, a Másikhoz való igazodás teljesíthetetlen vágya megjelenik és a jó-rossz kérdéskörének fáradságos körbejárása megkezdődik. Ilyenkor sok szerelem megsemmisül, az érzéki vonzalom nem tud átlépni a személyhez megválasztásába.
Az etikai stádium szimbóluma a házasság. Házasság akkor jön létre, amikor az egyén eldönti, hogy a hűtlenséget elítéli. Az etikai létmód nem szünteti meg az esztétikai értékét, hanem azokat magasabb szintre emeli. Itt már a szerelmi vonzódásnak megjelenik az időbeli állandósága is, így az emberi kapcsolat történetisége is. Már nem pusztán a fizikai vonzalom okozhat gyönyört a pároknak, hanem a közös mibenlétük ténye is.
Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy a stádiumok valóban minőségi fejlődést is magukban rejtenek-e? Az esztétikai stádiumból nézve az etikai stádium értékei gyakran semmisek. Modern korunk Don Juanjai számára még mindig elrettentő erő lehet a közösségvállalás, és alapvető érték lehet a gyönyörökben való sodródás, szemben az állandóság unalmas és kiüresedő lehetőségével. Az etikai stádium nem pusztán megőrizni tudja az esztétikai stádium gyönyöreit, hanem benne elveszhet az intenzitás, és megszokássá változva megszüntetni értékeit. Az etikai stádiumban élők felületesnek ítélik a könnyű kalandokat, és a szeretetteljes intimitással szemben aprónak tűnik a hódítások kéje. Azonban ha egy lépést hátrálunk észre vehetjük, hogy mindkettőnek megvannak a maga előnyei, mi annyit tehetünk (ha…), hogy eldöntjünk, melyik tesz minket boldogabbá…
Hegel szerelmei
Hegel szerelemkoncepciójának megértéséhez ismét előbb el kell időznünk egy keveset a kor szellemi áramlatainál. A német idealizmust ekkor Kant és Fichte gondolatai határozzák meg. A számunkra leglényegesebb meglátások: a külvilágról szóló információk csupán érzékletek útján jutnak el hozzánk, így számunkra hozzáférhetetlen az, hogy milyen a „dolog valójában” (a magában való dolog), nekünk csupán a jelenség-világról lehet tudomásunk. Ennek folyományaként az öntudat és a lényegszerű megismerés is problematikussá válik. A fichtei megoldás szerint az érzékelés által megtapasztaljuk a külső világot (a Nem-Ént), melytől elvonatkoztatva az Én önmagára találhat. Azaz úgy jutok öntudatra, hogy meghatározom, mi az, ami Nem-Én vagyok. Az emberi lét gyökere tehát soha mindig mint „az egyik és a másik” viszonya értelmeződik. Ez azonban széttagoltságot és a külvilággal való szembenállást eredményez. Hegel azonban a világot a „minden egy” szellemében éli meg, ezért szükségessé válik számára egy elv, ami megszünteti ezt az oppozíciót.
Ez pedig a szeretet. A szeretet első sorban a Másik emberhez, az élőhöz, azaz magához az élethez vezet el minket, nem pedig a „halott dolgokhoz”. A szeretet tehát az élet és az emberi kapcsolatok alapviszonya lesz, melynek célja az egyesülés. Az egyesülés azonban nem szükségszerű dolog, hanem morális döntés eredménye: valaki választhatja az elkülönülést, a széttagoltságot, a tárgyaktól való függést is. A szeretetben való egyesülés tétje tehát nem kevesebb, mint a „szétszakadt ember” belső egyesítése. Hegelnél is előkerül a Platónnál már megismert koncepció, hogy a szeretetkapcsolatok nélkül élő ember sosem lehet „teljes”.
Ám a valódi szeretet, és az igazi egyesülés ritka és csodás állapot. Ez csak a hatalomban egyenlő felek közt valósulhat meg, ahol nincs alá és fölérendeltségi viszony. Ez a szeretet az élőhöz kötődik, azaz nem valósulhat meg egy olyan kapcsolatban, ahol a másik valamilyen értelemben tárgyiasítja a másikat. (Lásd Sade…)
A szeretet alapja az egyenlőség, és a kölcsönösség. „Szeretet csak az egyenlővel, a tükörrel, lényünk visszhangjával szemben lehetséges.” A szeretet a szellemünknek (azaz mind a biofizikai, természet, mind pedig a bennünk lévő lelki, vagy isteni mivoltunknak) az a meghatározottsága, hogy nem vagyunk egyedül. A Másik személyében ráismerhetünk önmagunk mására. És mivel a szeretet viszony kölcsönös, a két személy egymás által nyerheti el önmaga teljességét, és önazonosságát. A szeretetben tehát a két személy kapcsolata a lényeges.
Mivel azonban a szeretet érzés, eredendően nem kapcsolódik logikai, fogalmi közvetítettséghez. A szeretet nem az ész terméke. A szeretet esetleges és múlékony, ezért szilárd támaszra van szüksége, hogy folytonosan fennálló lehessen. Ez a szilárd támasz bensőleg a döntés, míg külsőleg a házasság, a közös vagyon. A család szubjektív kiindulópontja az érzéki és érzelmi vonzalom, azonban szubjektivitása folytán ez nem elég stabil kötődés. Az egységesség érzése, és a mellette való döntés az, ami megóvhatja a családot akár egy később lángra lobbanó vonzalomtól is. Az a döntés tehát, hogy valakivel egységesnek gondolom magam, egyben elzárkózást is kíván másoktól. (Pont ez az élet végéig tartó önkorlátozás lesz az az elem, ami miatt Hegel elítéli a szülők által eldöntött házasságot. Ez akkora felelősséget ró az emberre, amiről az egyén csak maga dönthet szabadon.) Ezen bizonyos mértékű önfeladás hatására a vonzalom is idővel át tud alakulni egy mélyebb, erősebb kötelékké, amit Hegel erkölcsi szeretetnek nevez. Az Én-központú gondolkodás és életvezetés helyét átveszi a magasabb rendű Mi-ben való gondolkodás.
Rózsa Erzsébet – Hegel szeretetfilozófiája alapján
Sade márki szerelmei
Néha érdemes azért is megismerkedni számunkra nem tetsző gondolatokkal, hogy világosabban és következetesebben tudjuk elutasítani azokat. Ezen gondolatok negációja (mi az amit nem szeretnék), közelebb vihet minket ahhoz a felismeréshez, hogy mi az, amit megvalósítani akarunk.
Hogy Sade szerelemfelfogását megértsük, nem árt áttekinteni korának szellemi áramlatait. A felvilágosodás filozófiája jelentős változást hozott: az eddigi harmonikus-idillikus természet képének helyét átvette a versengő természetszemlélet. Az egyének küzdenek egymással az életben maradásért. A harcban minden megengedett az egyén számára. A megváltozott természetfelfogás megváltozott társadalomfilozófiát eredményezett. A társadalmak természetes állapota ezentúl nem a béke és az igazságosság, hanem a „mindenki harca mindenki ellen” lesz. Ez a természetes állapot azonban fenntarthatatlan, ezért létrejönnek a társadalmi szerződések, mivel racionálisan belátható, hogy így az egyén könnyebben tudja fenntartani önlétét.
A felvilágosodás korai szerzői még bíztak abban, hogy a racio egy emberséges társadalom kiépítéséhez vezet, azonban az olyan kései szerzők, mint Sade, már negatív utópiát festenek meg: a kíméletlenség, a kegyetlenség, és a bűnös önzés ésszerű társadalmát.
Sade nem csinál mást, mint ördögi logikával a végletekig fokozza a természeti állapotot. Minden emberi kapcsolat alapjának az önzést jelöli meg. Ebben a kontextusban az emberek csak használják egymást a saját élvezetükre.
A szerelem Sade szerint tehát nem más, mint vágy a birtoklásra. Ennek a birtoklásnak a célja, hogy a másikat felhasználhassam saját gyönyörömre. Ezen kívül és ezen túl a Másiknak nincs jelentősége. De ez a birtoklás sokkal inkább kiteljesíthető érzelmek nélkül, hiszen a Másik vágyai nem lépnek az Én vágyai helyébe.
A vágyakozásnak csak az aktus befejezéséig van létjogosultsága, azt követően kihuny az érdeklődéssel együtt. Ezért a Másik szexuális tárggyá degradálódik. A filozófiában a személy és a tárgy közt van egy lényeges különbség: A személy önértelemmel rendelkezik, a tárgy azonban csak a személy viszonyában válik azzá, ami. (Például ugyanaz a letört faág lehet „puska” egy kisfiú kezében, vagy egy varázspálca egy kislány kezében. Jelentését csak a szubjektumtól nyeri el…).
„Eugénie: … fejtse ki, kérem, minek tekinti a gyönyörszerzés tárgyát.
Dolmancé: Nem létezőnek drágám; akár részt vesz az élvezeten, akár nem, akár kielégül, akár nem, ha érzéketlen vagy fájdalmat érez, nekem tökéletesen mindegy, számomra egyedül az fontos, hogy élvezzek… Ha pedig a gyönyörszerzés tárgyai maguk is élveznek, biztosabban magukkal lesznek elfoglalva, nem velünk és ez következésképpen megzavarja a mi örömünket.” Sade márki – Filozófia a budoárban
Azonban az érzelmek nélküli nemi aktus egyszerű műveletté silányul, amiben a cél a teljesítmény: minél több pozitúra kiélvezése egységnyi idő alatt. Az „együtt-létek” helyébe lépő „egymáson-létek”-ben azonban a gyönyör alanya is tárgyiasul, nem lesz már több, mint egy racionálisan működő gép. Ahhoz, hogy személyként is élvezni tudja a nemi szervek ritmikus ingerlését, szükségessé válik utólagosan intellektuálisan is birtoka venni (még inkább: kisajátítani) a koituszt: erre szolgál az aktusokat megszakító filozófiai reflexió, amelynek tárgya az imént bekövetkezett esemény.
Természetesen Sade se tagadhatja, hogy ezekbe az énközpontú kapcsolatokba belezavarhat valami többlet (a szerelem), amelyet ő metafizikai szenvedélynek nevez. Véleménye szerint ez azonban csak elkendőzi az igazi motivációt. Ilyenkor a test kívánalma helyébe a lélek lép. Ezt azonban nem győzi kritikával illetni: hiszen ez az a régió, ahol elveszthetjük önmagunk, amikor az Én helyébe a Mi lépne.
– Mészáros András: A transzcendencia lehelete – a szerelem időbeliségéről alapján.
Ágoston szerelme
A középkori szeretetfelfogást egyértelműen az isteni szeretet példája formálja. A két alapeszmény, a krisztusi szeretet és a felebaráti szeretet azonban megelőzi az egyén megismerését, ezért az nem lehet racionális szeretetforma. Így az eddig életvitel tényét képező szeretetteljes élet, és szerelem morális kérdéssé válik.
Ágoston antropológiája szerint az ember testből és lélekből áll, azonban a lélek a fontosabb, mivel itt található az ember „súlypontja”. A súlypont az, ami minden dologban működve a dolog helyét keresi a világban. Az ember is nyugtalan, amíg a helyét nem leli. Ágoston szerint minden igyekszik az Isten által meghatározott rendet követni. Az ember azonban szabad akaratú lény, így kell döntenie, hogy követi-e ezt a rendet, vagy szembehelyezkedik vele. A lélek tehát nyugtalan lesz, amíg el nem foglalja a helyét a világrendben. Az akarat mozgatórugója pedig a szeretet, ami akkor is eligazít minket a világban, ha az ész és az értelem csődöt mondanak. Tehát végső soron az ember súlypontja a szeretet, ami elhozhatja a lélek nyugalmát.
De Ágoston megkülönbözteti az „amor Dei”-t, azaz az Istenre irányuló szeretetet, és az „amor sui”-t, azaz az önszeretet, amely eltávolít Istentől. Isten a legfőbb jó, tehát valaki csak úgy válhat jó emberré, ha Őt szereti. A szeretetnek tehát elsődleges tárgya Isten kell, míg az ember a második helyre szorul. De ez a szeretet a felebaráti szeretet elve alapján nem perszonális. Az általános emberit kell szeretnünk, azaz az ember szellemi lényegét, attól függetlenül, hogy ez a lényeg aktuális-e, vagy pedig a tökéletesedő lelkület.
„Az ilyen embernek földi élete során azért van szüksége barátra, hogy neki kifejezhesse háláját, ellenségre pedig azért, hogy türelmet gyakoroljon; akikkel lehet, jótékonykodik, mindenkivel szemben szívességet mutat. És habár nem szereti az időleges dolgokat, helyesen használja őket, és úgy segít benne az embernek, ahogyan lehet, ha már nem segíthet mindenkinek egyaránt.” Szent Ágoston – Vallomások.
Ez már előre is mutat Ágoston szerelemtanához kötődő híres fogalom megkülönböztetésére: Élvezet és használat. „Élvezni annyit tesz, mint valamely dologhoz szeretettel hozzátapadni önmagáért. Használni pedig azt jelenti, hogy valami életünkhöz tartozó dolgot olyasmi elérésére fordítunk, amit szeretünk, de csak ha azt valóban szeretjük.” Itt bele is futunk néhány logikai zsákutcába. Számunkra most a legfontosabb: a szeretet személytelen volta miatt öncéllá nem válhat felebarátunk (ez pusztán istent illeti meg), azonban az Evangélium szellemisége szerint eszközként sem tekinthetünk felebarátainkra. Ez a megkülönböztetés azonban fontos kérdéssé válik majd a szerelem metafizikája kapcsán, mint azt később látni fogjuk.
Hogy az Isten szeretetét vagy az önszeretet választjuk, az attól függ, mennyire tudunk elvonatkoztatni az „ölelésre hívogató testi tagoktól”. Ha a szerelem tárgya pedig nem egy azonosítható személy, akkor a szexualitás feleslegessé, sőt bűnös viszonnyá válik. Ágoston szerint gyűlölnünk kell mindazt, amitől meg akarunk szabadulni. És mivel ezekben az időkben a test sokkal inkább „a lélek börtöne”, mint „a lélek temploma”, így a test gyűlöletével gyűlöletessé válik a testiség is.
Ezen a ponton azonban egy pillanatra meg kell állnunk, és ismét föl kell idéznünk azt, hogy egy gondolkodási rendszer sosem független az azt megalkotó gondolkodótól, aki léte meghatározó kérdéseire keresi a választ. Ágoston egy „világi” életből megtért ember, aki küzd saját „démonaival”. Egészen másként vélekedik például Pierre Abélard (akit Heloise-hoz kötődő szerelme kapcsán ismerhetünk…): „A természetes testi gyönyör semmiképpen sem bűn, s nem róható fel vétkünkül, ha gyönyörködünk abban, aminek megtörténtét szükségszerűen kíséri a gyönyör érzése.” Pierre Abélard – Etika
Abból, hogy a szeretet tárgya nem az individuum, hanem az ember szellemi lényege, elkerülhetetlenül adódik, hogy az érzelmek mellékesek lesznek. A szerelmet egy logikai csavarral intézi el Ágoston:
„Csak ahhoz nem ragaszkodunk, amit fájdalom nélkül el tudunk veszíteni. Aki akadályok leküzdésével jutott el valamihez, amit csak fájdalommal tud elveszíteni, az látszólag győzedelmeskedik, de a valóságban vesztes. Ellenben az győz, aki hátrálásával eljut ahhoz, amit hajlandó elveszíteni.” Az ágostoni szeretet nem a diadalmaskodó életöröm járuléka, hanem önmagunk keresésének állandó háttere és alapja. Célja nem az átélésben, hanem az értékek fejlesztésében van.
– Mészáros András: A transzcendencia lehelete – a szerelem időbeliségéről alapján.
Platón szerelmei
A görög filozófia első szerelemértelmezései a mítoszok szellemi hagyatékából fejlődtek ki. Ezekben Erosz, mint kozmikus teremtőerő jelenik meg, aki a Káosz ellentéteibe egy mindent átható Azonosságot és Egységet ültetett.
Az Egység alapvető viszonyítási pont a görög gondolkodásban. Ez legtisztábban Parmenidésznél és Platónnál mutatkozik meg, akik szerint csak az Egységes bír valódi léttel, szemben a tapasztalati világ állandóan változó káprázatával. Így hát az Egység összefonódik Létezés és a Jó fogalmával. Értékes is csak az egységben, azaz a szerelemben foganhat meg.
Szerelem nélkül tehát nincs egység, ezért Platón a szerelmet az egész-ember fogalmával köti össze. Ezt mutatja be a Lakomában található Androgün-mítosz. Régen az embernek négy keze volt, négy lába és két feje. Olyan hatalmasak és erősek voltak, hogy Zeusz úgy döntött, kettévágja őket. Azóta vágyik az egyik fél megtalálni a másikát. Szeretetteljes kapcsolat nélkül, tehát csak fél-emberek vagyunk. A szerelem vágy az emberben az Egység, a Teljesség után.
Ennek az Egységnek a megteremtéséhez azonban fejlődni kell. Így válnak a szerelemi kapcsolat a nevelés fontos részévé. Az ifjak figyelmét először a szép testek felé kell fordítani. Majd mikor eltelnek a testek szépségével, ráismernek, hogy minden testi szépség édestestvére egymásnak. Így az nem is lehet diszkriminációs alap: kit választhatnánk, ha mindenkiben ugyanaz a szépség van jelen?
A testi szépség szemlélése után a szép cselekedetek felé kell fordítani a figyelmet, majd a szép cselekvések közös okának kutatására kell fordítani szerelmét: egyrészt a lélekre, másrészről pedig a törvényekre és az etikára, amelyek a lelket széppé. Ha meglátja az emberi lélek szépségét, akkor a testi szépség leértékelődik az ifjú szemében, és a nemes lelkű ember felé akkor is szerelemmel fog fordulni, ha testi értéknek híján is van az illető…
Érdemes hát jól megválasztani a Szeretőt, aki a szépre nevel minket. A Phadirosz alapdilemmája: ha szerelmes tanítja kedvesét, akkor ő rendelkezik valamivel, aminek kedvese híján van. A mesternek tehát nem érdeke, hogy a tanítvány fejlődjön: hiszen ha már nincs mit átadnia, akkor könnyen elhagyhatja egy másik tanítóért. A szerelmes tehát igyekszik birtokolni és maga alá nyomni szeretőjét?
Semmiképpen. Hiszen Erosz isten, így a szerelem is isteni dolog, következésképpen az igazi szerelemnek nem lehet rossz eredője. Az igazi szerelem a másikat egy tökéletesebb állapotba emelni.
Itt lép be Platón másik gyönyörű mítosza a lelkekről. A halhatatlan lelkek szerinte preegzisztenciális (születés előtti) állapotukban az ég felé törnek, hogy az istenek közé jutva az örök igazságokat szemlélhessék egy boldog állapotban. De azok a lelkek, akiket a vágyaik a föld felé húznak, és nem tudják rendben követni az istenek szekerét, a nagy kavarodásban összetörik, és elvesztik szárnyaikat. Mikor már a sérült szárny már nem bírja a lelket a levegőben tartani, akkor az addig zuhan, amíg anyagot nem ér (azaz újjá nem születik.) A szerelem, mint a legjobb és legistenibb érzése lesz az, ami megindítja ismét a lélek szárnyainak növekedését – azaz lehetőséget nyújt az örökkévaló elérésében.
„Most aztán forr és hullámzik az egész lélek; és amilyen viszketést és bizsergést éreznek foghúsuk táján azok, akiknek épp jön a foguk, olyan állapotot él át a lélek is, amelynek szárnya nőni kezd. Forr és gerjedezik, s mintha csiklandoznák, mikor szárnya nő. Amikor aztán megpillantja az ifjú szépségét, s befogadja az onnan feléje áramló parányokat – amelyeknek neve: szerelmi báj –, átnedvesedik és felmelegszik, s így enyhül fájdalma és örömben úszik. Ha azonban távol van tőle és elszárad, beszáradnak azok a nyílások is, melyeken át a toll sarjadna, s becsukódva a szárny növekedését is elzárják; ez a sarjadzás a vággyal együtt bennszorulva lüktet, mint az ütőerek, és mindegyik csíra a neki megfelelő kijárat felé tör, úgyhogy az egész lélek – körös-körül ösztökél tetve – magánkívül van gyötrelmében; de a szépre emlékezve örvendezik is. S akiben e két érzés összevegyül, nyugtalanul gyötrődik állapota különössége miatt, és tanácstalanul tombol…” Platón - Phaidrosz.
Bár gyönyörű gondolatokat hagyott ránk a szerelemről Platón, érdemes azokat a különbségeket is elősorolni, ami teljesen eltérő a mai szerelemértelmezésben. Alapvető eltérés például, hogy Platón szerint a Szépség valami lényegszerű dolog, ami az egyén kívül létezik, így a szerelem tényleges tárgya sem az egyén lesz. A szerelem nem a másik emberhez közvetít, hanem az egyén felettihez, az általánoshoz. Tehát a szerelmet sem szabad az egyes emberekre „elvesztegetni”, hanem „a szépségek tengerébe” kell önteni vágyunkat. Így bármennyire is szépen ragadja meg a szerelmet Platón, tanainak aktualizáláskor nem árt némi jóindulatú félrenézés a kritikusabb pontokon…
– Mészáros András: A transzcendencia lehelete – a szerelem időbeliségéről alapján.
Valentin napra hangoló
Az elején leszögezném, hogy nem szeretem a Valentin napot. Egy üres marketingfogásnak látom, amikor el lehet adni a máskor piacképtelen lépegető szívecskéket. E sekélyesség ellen két dolgot tehetünk. Elutasíthatjuk az egész hóbelebancot, vagy igyekszünk tartalommal telíteni az ürességet. Én inkább ez utóbbit választom, ezért ezen a héten minden nap egy filozófus gondolatait összegzem a témáról.
Nem csoda, hogy a szerelem időről-időre a filozófiai érdeklődés középpontja kerül. Hiszen benne megnyilvánulnak az emberi lét paradoxonai és tragédiái.
Például az egyéni élet egyedisége és a mint emberi általánossága közt feszülő ellentmondás. Bár a szerelmet az individuum tulajdonság együttese lobbantja lángra, mégis tisztában vagyunk azzal, hogy tulajdonságaink Másban-is-föllelhetősége tömegemberré tesz minket. Talán pont a szerelemtől várjunk azt az illúziót, hogy szemet hunyhassunk átlagosságaink fölött, egyediségünk értékességének tudatába ringatva magunkat.
Vagy az időbeliség kérdése! A szerelemben, az Én és a Te közt feloldódó határokban elveszítjük a múltat és a jövőt, és a pillanatba szűkülünk. Azonban ez a pillanatba szűkülés nem pusztán egy folytonos veszteség: aki a pillanatban létezik csupán, az kiszakad az idő folyamából. Extázisba kerül. A pillanat élménnyel telítődve szétfeszíti az idő kereteit, és a repedéseken át beszivárog az örökkévalóság. Ebben a Pillanatban az ember transzcendentálódik, hiszen az örökkévalóság tipikusan isteni tulajdonság. Azonban ez a végtelenség és megistenülés is időben véges. A rövid extázis után folyton visszaérkezünk az idő szürke sodrába, torkunkba szorultan egy sóhajnyi szippantással a végtelenből. És maga a szerelem is kegyetlenül időbeli jelenség. Keletkezik, növekszik és pusztul, hiába, hogy az „örökké tartó” szerelmet kívánjuk. És ami még súlyosabb: a szerelem ezzel az ismétlődő dinamikával fricskát tol az egyediségünk orra hegyére. Úgy áltat minket megismételhetetlenségünk roppant értékével, hogy gyakran mi már a sokadik ismétlés vagyunk. Most Te vagy az Egyetlen – máskor talán más lesz az, ahogyan ez előtted is volt már.
És, hogy bár a szerelem az istenihez vezet, mégis, az ismétlődés, a hozzászokás olyan szürkévé és hétköznapivá teheti, hogy kisiklik figyelmünk fókuszából. Annyira általános, mindenki számára megélhető érzelem, hogy csalókán egyszerűnek tűnik a szerelem megragadása és megértése. Amikor azonban kikérdezzük mibenlétéről, akkor válik egyre bonyolultabbá, érthetetlenné, csodálatossá.
A szerelem legszemélyesebb érzéseink egyike, végső, objektív válasz persze nem adható arról, hogy mi is az valójában. A gondolati rendszerek mögött mindig ott van a gondolkodó, aki a létét meghatározó kérdésekre keresi a válaszát. A filozófiában – mint minden más területén –, itt sem fogunk kész választ kapni, csupán újabb, és mélyebb nézőpontokat nyerhetünk a szerelem megértéséhez.
– Mészáros András: A transzcendencia lehelete – a szerelem időbeliségéről alapján.
Mire elég heti hat csók?
Örömmel látom, hogy beindult a Valentin napra ügyesen megszerkesztett marketingdózer és a népbutítás. Máskülönben nehezen lenne magyarázható a január 31.-én az MTI által lehozott hír, amiben egy utazási iroda megrendelésére, a „boldog házasság” témakörében készült felmérés „eredményeit” közölték le.
A cikk tartalmával nem sokat foglalkoznék, akit érdekel, az elolvashatja itt. Engem inkább a mögöttes gondolkodás mozgat meg. Nem, most nem arra gondolok, hogy egy ilyen cikk alatt milyen jól is néz ki a „vegyél egy szexi fehérneműt Valentin napra” banner, hanem általánosan az ilyen felmérések prekoncepciójára.
Rákattintva a cikkre láttam, hogy kérdőíves felmérésből kihozott statisztikai eredményekkel dolgoznak. Eszembe jutott egy kedves tanárom mondata: A statisztika olyan, mint a bikini… (mindent megmutat csak lényeget takarja el, ugyebár.)
Össze lehet számolni, hogy hányszor csókoljuk meg egymást egy héten, de ez semmit nem mondd el arról a belső késztetésről, hogy meg kívánom csókolni a páromat. Ha ez az alap nincs meg, akkor a heti egy csók is túl sok. Külön érdekes megfogalmazás, hogy a „A tévénézésben a kompromisszum jellemző rájuk…” Másban nem, csak abban?! A boldog házasok ezek szerint gyilkolják egymást, amikor az a kérdés, hogy hová menjen a gyerek továbbtanulni, mi legyen a hétvégi közös program, de ha meghallják a Barátok közt szignóját, akkor helyreáll a családi idill, és békésen csüccsennek le szorítani Magdi anyusnak. (Illetve neki már nem, ide az összes többi szereplőt kéretik behelyettesíteni…)
A statisztikák mindig előre megadott kérdésekkel dolgoznak. Amire nincs kérdés, azt értelemszerűen nem tudja mérni a statisztika sem. Amikor kolleginámmal egy szexológiai kutatást csináltunk, volt egy kérdés: „Milyen gyakran szeretkeznek?” Az egyik kedvenc válaszom a beikszelt „kéthetene” opció, majd mögé zárójelben írva: de akkor sokszor… A T. Válaszadó épp távkapcsolatban élt…
Ez a válasz szétfeszítette a statisztika kereteit, nem hagyta az egyént számmá degradálni. Pedig a statisztika lényegét tekintve individuum-ellenes.
És itt a boldog házasság statisztikájának legfőbb problémája. Mai felfogásunk szerint a boldogság egyénekhez kötődik. Nem csak annyiban, hogy tőlünk függ, és el nem idegeníthető lehetőségünk. A szerelemben fokozottan jelenik meg a Másik, mint személy eszménye. Házastársunkban egy Másikat keresünk. Negatív megítélés alá esik, ha feleségünk nem más, mint egy „90-60-90”, vagy férjünk nem más, mint egy „havi nettó 350 ezer”. A másik személye nélkül nem működik a csók, az étterem, vagy az esti tévézés sem.
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
(József Attila: Levegőt!)
Amikor az alagút sem látszik...
Mindannyiunk életében lehetnek olyan időszakok, amikor legszívesebben ki sem bújnánk a paplan alól. Amikor összetörni látszik minden, és sírva kucorgunk a sarokban valamiféle csodára várva. Vagy még arra sem. (Aki még nem érzett hasonlót, tekintse ezt arra való intő jelnek, hogy – Feldmár szavaival élve – igencsak megvizsgálatlan életet él, és bátran kukkantson bele pár korábbi bejegyzésbe.)
Mi van hát a kezünkben? Van, akit töretlen makacssága segít céljai elérésében, van, akit mások által gyermekdednek titulált álmai vezérelnek, s vannak azok, akik annyi énerővel, magabiztossággal rendelkeznek, hogy elhiszik és/vagy tudják, hogy úgyis megállják a helyüket, bármi történjék is velük. A legnagyobb veszélyt az jelenti, amikor az ember elveszti minden ambícióját, amikor látszólag nincs semmi, ami motiválná a további küzdelemre. Mert nem abban a bizonyos machete-ben rejlik a lényeg, hanem az emberi karban és az akaratban, ami azt felemeli. Éppen így az erős személyiség is porrá zúzódhat, ha több fronton érik támadások: a párja elhagyja, meghal a testvére, elveszti a munkahelyét, és még súlyosan meg is betegszik. Mindennapos, mondhatni természetszerű történések ezek, ám, ha egymás után sorra érik a krízisek a személyt, szinte elkerülhetetlen az összeroppanás. Ha lélegzetvételnyi idő sincs a veszteségek bekövetkezte között, óhatatlanul légszomj lép fel: kétségbeesés, tehetetlenség-érzés, düh, magány.
Úgy érezzük, hogy nem kapunk levegőt. Talán nem is akarunk lélegezni. Mit lehet ilyenkor tenni? Eddigi tapasztalataim alapján három fő utat látok a megoldásra (melyek természetesen ki is egészíthetik vagy át is fedhetik egymást).
- Összeszorítjuk a fogunkat. Hajtövön ragadjuk magunkat és kihúzzuk magunkat a mocsárból. Felemeljük a késünket és elindulunk valamerre, ki az ingoványból. Nem hagyjuk magunkat és csak azért is megyünk tovább. Akár saját boldogságunkért, akár azért, mert a kis szobában ott szuszog a gyermekünk, akit fel kell nevelnünk.
- Előfordulhat, hogy gyenge a karunk. Volt idő, amikor én is úgy éreztem, semmihez nincs erőm, semmibe nem mertem belevágni, de folytatni is csak alig a már megkezdett munkáimat. Tudtam, hogy segítségre van szükségem, hogy olyan helyzetbe kerültem, amiből egyedül nem tudok kimászni. Noha sokan engem is elláttak számos jó tanáccsal, de valódi ösztönző erőt egyik sem jelentett a bajban. Egy barátom volt, akiről tudtam, hogy bármilyen helyzetben motiválni tud és úgy törődik velem, ahogy arra szükségem van. A lényeg, hogy olyasvalakitől kapjunk biztatást, akinek hallgatunk is a szavára, aki képes hatni ránk. Bátran kérjünk segítséget a szeretteinktől, ha úgy érezzük, egyedül már nem bírjuk a terheket.
- És van, hogy csak ücsörgünk a sarokban, a világ minden kincséért nem kérnénk segítséget, meg sem nyikkanunk. Ha mázlink van, van körülöttünk legalább egy olyan ember, aki ezt észreveszi. Ha kell, mogyorós csokival csalogat ki bennünket a búvóhelyünkről, letörli könnyeink vagy épp addig rugdos, amíg fel nem állunk, még akkor is, ha közben az égig szidjuk őt. A mi feladatunk ilyenkor az, hogy elfogadjuk a segítséget, elfogadjuk azt, hogy valaki mellettünk áll. Hogy van-e ilyen személy, aki ezt megteszi értünk, az attól függ, hogy addig miként éltünk. Vajon mi kinyújtottuk a kezünket másért? Van olyan, akinek megengedtük, hogy valóban megismerjen bennünket, a gyengeségeinkkel, a félelmeinkkel együtt?
Kívánok mindenkinek erőt, hogy higgye el, nem hiába van ezen a világon, és olyan embert maga mellé, aki akkor is kihúzza a gödörből, amikor tíz körömmel kapaszkodna a homályba.
A munka nemesít...
No, úgy látszik, csak nem fogyunk ki a szólásmondásokból. Ha nem lennénk filoterapeuták, akkor bizonyára elindulnánk O. Nagy Gábor nyomdokán… De komolyabbra fordítva a szót, megint csak az új munkához kötődik ez a bejegyzés, és vélem, még jó néhány követi majd, mivel most elsősorban ez köti le a gondolataim.
Az elmúlt két hétben egy sajátos előnye tűnt ki a munkámnak: kiszakított kissé a megszokott szakirodalmak közegéből, és újra elő kellett vennem Molnár Ferenc Pál utcai fiúkját, Mikszáth Két koldusdiákját és a Szent Péter esernyőjét. És mennyire jó volt! Üdítő kirándulás a szépirodalom területén a szakirodalmak monotóniája után… Persze nem úgy a gyerekek számára, akiknek az olvasónaplóban kellett segítenem. Elég szenvedéssel telt napok voltak (/lesznek) ezek számukra, mert hát időben kell végezni…
Most sok mindent másképp látok, mint akkor, amikor nekem voltak kötelezőek ezek a történetek... Most sokkal inkább feltöltötte a lelkemet, és többet nemesített rajtam az olvasás, mint akkor. Végtére is most nem nekem volt ez kötelező olvasmány. Mert megtehettem volna, hogy nem olvasom el, és nem segítek az olvasónaplóban. (Más kérdés, hogy ez elég kontraproduktív attitűd lett volna, azaz ilyen hozzáállással egy sort sem írtak volna a srácok az olvasónaplóba…). És a „kötelező” szó azért nyomást gyakorol az emberre, megnehezíti az élvezetet, mert a benső szabadságvágy nem tűri az igát. Vagy levetkőzi magáról, vagy legalább lázad ellene. Nem csodálkoztam hát, hogy a srácok is így tettek.
De van itt egy sokkal alapvetőbb kérdés is. A szövegértési problémák… Rendben van, ahhoz nekem is értelmező szótár kellett, hogy Csele pontosan mitől is „gigerli” (egyébként: „feltűnően öltözködő, piperkőc”), de a szöveget olyan szinten nem értették a gyerekek, hogy az ellehetetlenített mindenféle esztétikai örömöt élvezetet és csak a frusztrációt növelte.
Beugrott Wittgenstein „Nyelvünk határai világunk határai is” mondata. Bár gyanítom ez legalább annyira félreértelmezett filozófiai mondás, mint a „Gondolkodom, tehát vagyok!” (később talán ennek is szánok egy bejegyzést), akkor én is a népszerűbb értelmezésen indultam el. Pontosítva: hogy ezeknek a gyerekeknek a világa milyen szűkre szabott…
És itt nem csak a nyelv és az értelem hiányának a társadalmi-gazdasági hatásairól van szó. Nem csak arról, hogy milyen munkát tudnak vállalni, ha funkcionális analfabéták maradnak, nem csak arról, hogy nagy valószínűséggel milyen párt választanak majd, és hogy a gyerekeiknek milyen értékrendszert nyújtanak át így, és hogyan „másolódik” le – kisebb mutációkkal – a következő generációban ugyanez. Hanem a hétköznapi valóságuk ragadta magával a képzeletemet…
Hogy mennyire töredékesen értik meg a valóságot, és annak összefüggéseit. Hogy a vágyaik központjában az egyszerűen megjegyezhető és ezerszer is szájba rágott márkanevek vannak és maradnak. Hogy kiesik életükből szinte minden, amit intellektuális élvezetnek nevezhetünk. Hogy önmélyük fortyogó indulataira sokszor nincs szavuk, így miértjük sem. Csak van, rossz van, jelen-valóan, megfoghatatlanul.
(És, hogy valami pozitív is legyen a végére: Ha ketten el nem sumákolták, akkor az olvasónaplókkal időre végeztünk. Kemény menet volt, nagy munka a srácoknak. Az egyikre külön büszke is vagyok. És remélem egy kicsivel szélesebb lett a világuk. Mert Konrad Adenauer szavával élve: „Mindannyian ugyanazon ég alatt élünk, de nem mindannyiunk horizontja ugyanaz.”)
